1.fejezet

Mivel a prológusban nincs olyan sok dolog, és szeretném hogy beindulnának a dolgok elhoztam nektek az 1. fejezetet, remélem tetszik:) (és remélem senkinek se okozok csalódást^^ )
Ui.: hamarosan lesz desing is, RayLittlethings-zel dolgozunk az ügyön:) Jaj, és bocsánat hogy ennyire rövid lett, de úgy éreztem hogy itt kell abbahagynom a fejezetet, hogy kellőképpen megborzongtatva a kedélyeket :)
Oh, mégy annyi, hogy telóról eltoltam egy dolgot, amit nem tudok megoldani.
próbálkozni fogok, de amint újra géphez kerülök fixálom!
Jó Olvasást!

Kira-val még fent voltunk, míg megnéztük a filmünk maradékát. Mázlimra a koliban miénk lett az egyetlen két ágyas helység. A többi mind négy, és hat szobás volt. egyel lejjebb a fiú szinten is hasonló volt a helyzet.
 A villany lekapcsolása után a folyosón lépteket hallottam. S egy női hangon suttogta:
,, Egy-két-há', kis pajtás; Játszunk egyet együtt most már;  Te elbújsz, s ha megtalállak, véreddel festem ki a szobádat..." a félelmetes kántálásra értem el álmom kezdetét:

 A régi suli udvarán voltam. Egy kislány énekelt egy fa alatt. Dudorászott, számomra ismeretlen dallamot, de megfogott egyszerűsége. A lány boldognak tűnt, habár a viharfelhők vészt jósoltak. A lány hátra fordult. Pontosabban nyakát kitekerve nézett rám; haja hófehér volt, ajka vérvörös, bőre hibátlan. Vigyorgásával láthatóvá tette hegyes fogait... annyira még nem is lenne hátborzongató, ha... ha a szeme helyén nem egy óriási fekete luk tátongana. Így énekelt nekem:

- Egy-kettő három-négy, légy az enyém, öt-hat-hét, játszok veled örökre, míg lelked nem lesz fekete.- a hideg futkosott a hátamon. Lassan hátrálni kezdtem.

- Egy-kettő három-négy hová mész? Öt-hat-hét előlem el nem mégy... - Vártam hogy folytatódjon a dalocska, de élesen sikított, és megnyílt alattam a föld. Zuhantam a sötétben. A koli folyosóján voltam; a fények halványak voltak, pislákoltak. Egy körülbelül velem egy idős lány, hófehér hajjal énekelt:

- Egy csepp... Két csepp... Öt csepp.. Meg tíz... Csepereg a vér....- ismerős volt a hang... Megfordult; jól gondoltam, ez a kislány, csak idősebben. Megindult felém, de nem vett rólam tudomást. Mintha csak sétált volna, várva valakire. Valakire, aki kijön az egyik szobából, hogy lelkének pusztulásáig a játék szere legyen.Kinyílt a 277-es ajtó; Lara lépett ki. Álmosságától nem látta a veszélyt ami elől már semmiképpen sem tudott menekülni.Elment a mosdóba; pár perc után kijött, s felfogta a végzetes problémát.... Felsikított. Próbált menekülni, de mindhiába. Elkapta őt, a leány rám mosolygott, és torz, mégis kellemesen csengő hangjával így szólt:

- Ez lesz veled is- igaz, nem láttam a szemét, de éreztem, egyenesen a szemembe nézezt.